Ez a cikk elsődlegesen azoknak szól, akik elfojtják a dühöket, és negatív érzelemként élik meg.

 A düh jellemzően egy elég rossz hírnévre szert tevő érzelem. De igenis jogod van dühösnek lenni!

Én nagyon sokáig elfojtottam a dühömet. Ahhoz tudnám hasonlítani, mintha lufikat próbálnál víz alatt tartani. Egy darabig még megy a bűvészmutatvány, talán veszel is elő egy nagyobb deszkát még megpróbálod azzal is lent tartani, de előbb-utóbb nem lesz akkora deszka, és akkor hirtelen a felszínre tör az összes. Engem elért ez az állapot, és szinte mozdulni sem bírtam. Nem szerettem volna újra átélni ezt a lefagyást, így azóta nagyon figyelek, hogy valamilyen módon elfogadjam, megéljem, és akár segítségemre is legyen a düh.

Az történt velem, hogy a GPS össze-vissza mutatta melyik sávba álljak az autóval, ha fel szeretnék menni a felüljáróra. Álltunk a piros lámpánál, kiraktam az indexet, hogy vissza szeretnék menni a belső sávba, és közben irgalmatlanul ledudáltak.

A düh első megnyilvánulása, amit végre sikerült kitennem, hogy kikiabáltam az ablakon, hogy nem ismerem a környéket, és örülök hogy végre tudom hogy merre menjek!

Aztán elindult a sor, besoroltam, ő pedig megelőzött mindenkit jobbról és bevágott az előttem lévő autó elé. A következő lámpánál pont mellé értem. Lehúztam az ablakot, és teli torokból üvöltöttem, hogy örülök hogy ő ismeri a környéket, de én nem! Ő persze mondta a magáért hogy milyen idióta kva vagyok…  De ez az egész nem érdekelt. Én mentem balra, ő tovább egyenesen, és elért az eufória. Végre megvédtem magam! Az adrenalin lökettől nevettem a kocsiban. Korábban nem ez történt volna. Sunnyogva megálltam volna mellette, oda sem nézek, és hazáig azon kattogtam volna, hogy mit hibáztam. Pedig ő benne nem volt annyi megértés és empátia, hogy belássa, hogy valaki tévedhet és elnézheti a sávokat.

Most hogy megtettem, megvédtem magam, és kiadtam magamból ott a helyszínen, nem nyeltem le, nem gondolkodtam azon, hogy vajon mit fog gondolni rólam az az ember, haza tudtam úgy jönni, hogy az egyetlen dolog amin kattogtam, hogy ezt meg kell írnom a blogra. Mert én aki folyamatosan azt néztem kinek hogy lehet a kedvére tenni, és megfelelni, tudtam változni, és tudtam kiabálni egy ismeretlennel az autóból.

Amiért még fontos az adott pillanatban a cselekvés, nem csak az hogy úgy érezzük megtettünk minden tőlünk telhetőt, hanem az is, hogy hosszú távon egy lufival kevesebb legyen, amit lent tartunk.

Szóval ahogy a történetemből is kiderült, a düh segíthet abban, hogy egy igazságtalan helyzetben megvédjük magunkat.

Segíthet abban hogy erőt merítsünk, hogy valakinek nemet mondjunk.

Segíthet, hogy meghúzzuk a saját határainkat.

Segíthet újra elkezdeni edzeni, hogy valahol le tudjuk vezetni a többlet energiánkat, és utána kiegyensúlyozottabbá válhassunk.

Tehát ne tekintsünk rá úgy mint egy nemkívánatos vendégre, hanem inkább mint egy szuper erőre. Öleljük át, fogadjuk el hogy ez is hozzánk tartozik, és engedjük fel a lufikat, mert nem a víz alatt, hanem a levegőben a helyük és inkább csodáljuk ahogy elszállnak.